2014. december 21., vasárnap

Harmadik


Napok teltek ez az ominózus vita óta, mely felzaklatta a két testvért. Nem beszéltek egymással, és Gareth továbbra is figyeltette Anát. Ismerte John képességeit, és tudta, hogy pár napon belül meg lesznek a várt információk. Ehhez a férfinak el kellett utaznia, mivel az ottani kapcsolata nem akart telefonon keresztül beszélni, és Gareth még ebbe is belement, mert mindent tudni akart. Nem volt elég neki a gyanakvás, és a megérzése, ő tudni akarta a titkokat. Gusztustalan módszert választott, de nem volt más választása, a húga nem hagyott más lehetőséget. Legalábbis ő ezt hitte, pedig a lehetőségek tárháza volt a szeme előtt, de ő nem volt hajlandó őket észrevenni, csak ment a saját feje után, ahogy szinte minden családtag tette egész életében. Még az orvosáról is megfeledkezett, mivel a fájdalomcsillapító gyógyszerek hamar kifejtették hatásukat, de a mai látogatást nem halaszthatta el. Most is a kórház folyosóján sétál fel, s alá az orvosa rendelője előtt. A szokásos öltönye helyett most egy kopott farmert és kék hosszú ujjú pólót viselt, kezében pedig hatalmas érintőképernyős telefon fölé hajolva ráncolta a szemöldökét. Most rengeteg negatív érzelem suhant át a gondterhelt homlokán, de mivel egymaga volt a folyosón, ez cseppet sem zavarta. Néha felpillantott a képernyőről, és csak ekkor láthatta a folyosó végén lévő ablakon túli alkony egy darabkáját. Nem tetszett neki, hogy lassan egy kerek órája várakozott, és legszívesebben rárontott volna az orvosára, ha nem tudná, hogy éppen a műtőben van.Még egy megnyitóra volt hivatalos este, amiről nem szívesen késett volna el. 
 Percekkel később viszont végre megláthatta a folyosó másik végén az orvost, akinek köpenye csak lebegett utána a nagy sietségben. Gareth megkönnyebbült egy pillanatra, majd egy határozott fél mosollyal nyújtott kezet az orvosnak, hogy köszönthessék egymást.
 - Üdvözlöm, hogy van ma? - kérdezte az orvos azzal a sok jót nem sejtető kedvességével.
 - Soha jobban - hazudta Gareth, és feszültebb lett, mint eddig volt. Az orvos kedvessége túl sok volt neki, és tudta, hogy nem lesz minden rendben. Érezte az ereiben a változások előszelét.
 - Menjünk be, ott kényelmesebb - invitálta az orvos a rendelőbe és már nyitotta is az ajtót, hogy előre engedje a másik férfit. Ez után becsukta az ajtót, majd az íróasztala mögé lépett, ahol már ott volt Gareth mappája a leleteivel. Egyelőre nem kívánta kinyitni, és elővenni az újabb leleteket, mert volt fontosabb megbeszélnivalója a férfival.
 - Ne kíméljen, avasson be, mi a rossz hír - ült le Gareth is az egyik székbe majd keresztbe fonta a karját mellkasa előtt.
 - Több rossz hírem is van, Mr. Saintwood - sóhajtott az orvos, miközben egy pillanatra lesiklott a tekintete a sárga mappára, majd vissza az őt fürkésző barna íriszekbe. - Az egyik az, hogy nem én fogom műteni, hanem az egyik kollégám. Ne aggódjon, a legjobb kezekben lesz - mondta az orvos, és látta Gareth arcán a változásokat.
 - Nem! Szó sem lehet róla! - pattant fel a székből a fiatalabb férfi, miközben bal kezét a homlokához szorította. Milliónyi gondolat ötlött fel benne, és próbált lenyugodni, de még mindig annyi feszültség volt benne. Más már belepusztult volna a folyton benne tomboló haragba és dühbe, őrajta viszont csak alig egy apró morzsája látszott.
 - Nyugodjon meg, ne idegesítse fel magát! Dr. Deveraoux az egyik legjobb orvosom. A lehető legjobb kezekben lesz - állt fel az orvos is, és kezével gesztikulált. - Szabadságra küldött a kórház igazgatója. Őszerinte sokat dolgozom. De nem tudok mit tenni, a praxisomat mégsem veszthetem el - adott értelmesebb, logikusabb magyarázatot, hogy Gareth is megérthesse az egész miértjét. Meglepetten fordult az orvos felé, és próbálja a nyugodtság álcáját felölteni.
 - Ne idegesítsem fel magam? Holmi kezdőre bíz, és legyek nyugodt? - csattant fel Gareth, és sosem érdekelte, hogy a vele szemben álló férfi a főorvosa a kórháznak. Tudta jól, hogy más nem merne vele így beszélni, hiszen mégiscsak az egyik legjobb orvos az államban.
 - Dr. Deveraoux nem kezdő. Nem olyan rég még vezető rezidensként az egyik legjobb eredménnyel tette le az utolsó vizsgáit. A saját életemet rábíznám, Mr. Saintwood - sóhajtott egyet a főorvos, ahogy végignézett Gareth hitetlenkedő arcán.
 - Nem rég tette le a vizsgáit, és ön szerint az nem kezdő? - kérdezett vissza Gareth, miközben nagy nehezen a férfi kék szemeibe nézett.
 - Nézze, tudom, hogy nem szeretne orvost váltani, de szüksége van a műtétre, én pedig még hetekig nem térek vissza. Nem avathatom be a részletekbe, csak bízzon bennem, arra kérem! - Dr. O’Connell még mindig nyugodtan beszélt, nem akarta, hogy a betege idegesebb legyen, hiszen nagy valószínűséggel ez is közrejátszhatott az állapotában.
 - Rendben - egyezett bele végül Gareth, és mintha ez lett volna az égi jel, mert hirtelen kopogás törte meg a kettejük beszédét, majd nyílt az ajtó, és belépett rajta Dr. Deveraoux. Gareth szándékosan nem fordult az ajtón belépő nő felé, mintha ezzel is elutasította volna a lehetőségét annak, hogy új orvosa legyen.
 - Hívatott, Dr. O’Connell! - csendült fel egy dallamosan lágy női hang, melyre végre Gareth képes volt megmutatni az arcát is a nőnek. Felkeltette figyelmét a hang, mely már maga volt a csábítás. Aztán szembetalálkozott egy, nála tíz centivel alacsonyabb nővel, kinek gesztenye barna haja copfba volt fogva, s  jég kék szeme oly átható volt, mint a víztükör. Végignézett a nő alakján is, hiszen férfiból volt, s a bő fehér köpeny, és az egy számmal nagyobb kék műtősruha is sejtetni vélte a sportos és női vonásokat. Gareth férfi volt, aki sosem vetette meg a szebbik nemet, és sokszor élt a saját vonzerejével is. Ám ahogy tekintete összetalálkozott azokkal az átható kék szemekkel, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, miért van itt. 



Ivonne ismerte a főnökét, és tudta, ha túl kedves hozzá, valamit akar. Így volt ez a mai napon is, mikor meghívta egy kávéra. Tudta, hogy igen komoly dologgal áll szemben. Végighallgatta a férfit, akit kényszerszabadságra akartak küldeni, s ezért kereste őt meg. Néhány - számára igen kedves - beteget akart átadni neki. Ő végignézte mindnek a kartonját, mégis egyetlenegy volt, ami megfogta őt. Saintwood. Egy név, mely ismerősen csengett, mégsem tudta, hogy honnan. Egy név, amely számára ismeretlen volt, mégis oly hangzatos. Erős egyéniség lehet, makacs és önfejű, ugyanakkor kedves és érzéki. Ivonne szeretett látatlanul tulajdonságokat adni a nevek ismeretlen tulajdonosainak. Sokkal jobb volt, mint nem tudni róluk semmit, hiszen Dr. O’Connell erről az egy férfiról beszélt a legkevesebbet, azt is tisztelettel és elismeréssel. Mintha valami olyan emberről lett volna szó, aki köztiszteletben áll. Ő ezekkel nem volt tisztában, hiszen a saját világában élt, dolgozott, majd hazament pihenni. Lassan öt éve éli ezt a jégbe zárt életet, s mintha nem is akart volna ezen változtatni. Meg volt rá az oka, amiért elutasított mindent, ami élvezetessé teszi az életet, beleértve a férfiak közeledését is. Viszont a név felkeltette az érdeklődését, és a betegsége is, melyet sosem tudott feledni. A betegséghez tartozott egy arc, mely erős volt, hiába törték meg a fáradt redők, s hiába ritkult meg az a karamell színű haj, az a tekintet, ami az archoz társult örökre beleéget a retinájába. A tekintet, melyben folyton ott szikrázott a remény, és a vágy.
  Önmagát is meglepte az az izgatottság, amit amiatt érzett, hogy végre találkozhat a hangzatos név tulajdonosával, és sietve nézett bele a nővérszobában lévő tükörbe, hogy elfogadható-e a megjelenése. A füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, majd elindult, mert így is késésben volt. Gyorsan kapta magára a köpenyét, és már ki is lépett az ajtón, és végigsétálva a folyosón indult el a lépcsőn felfelé. Ritkán ment lifttel, néha jót tett, ha pár emeletet így tett meg. Felfrissítette, és ez az, ami most jól jött, ugyanis hosszú éjszakája lesz. A megbeszélés után a műtőben kellett helyt állnia, és mint mindig, most is benne volt a félsz. Így csak röviden kopogott a főnöke ajtaján, és választ sem várva lépett be, hogy körbehordozza a tekintetét a benn lévőkön. Először Dr. O’Connell pillantását kapta el, majd bezárta maga mögött az ajtót.
 - Hívatott, Dr. O’Connell! - csendült fel hangja, melyet most kicsit erőtlennek és izgatottnak érzett. Egyből a másik férfi széles vállaira siklott a tekintete, és kíváncsi volt, milyen arc néz majd vissza rá. Milyen tekintettel találja majd szembe magát. Nem is kellett sokáig várnia, hamar megfordult a férfi, kinek elsőként cipőjére siklott tekintete. Onnan haladt fölfelé, hogy az felsőn keresztül is megláthassa a kidolgozott mellkast, a kiálló ádámcsutkáját, hogy végre elérhessen az arcának tanulmányozásához. Először csak a borostás állat figyelte meg alaposan, majd a szájat, mely most vékony csíkban feszült idegesen, amit Ivonne nem csodált. Talán most tudta meg, hogy nem Dr. O’Connell fogja műteni. De ő aprólékosan elemezte az arcot, hogy eljuthasson a tekintetig. Azok a barna szemek teljesen magukkal ragadták. Úgy hitte, hogy Ben elvesztésével sosem fog még egyszer olyan tekintettel találkozni, mely a sok keserűség ellenére reményt rejt magában. Ezt senki sem rejtheti el, még a rideg arcvonások sem. Ivonne tudta jól, hogy segítenie kell a férfin... Érezte, ahogy a másik parfümjének illata körülölelte őt, és nem hagyott egérutat...

(...) Érezte, ahogy az illat egy másik időbe repíti, és bár tiltakozni akart, a képek megrohamozták elméjét. Egy park körvonalai rajzolódtak ki lelki szemei előtt. A fák hihetetlenül zöldnek tűntek, és a madarak csiripelése még idillibbé tette a délutánt. Itt-ott emberek beszélgettek, s Ivonne egyből felismerte a seattle-i kórház kertjét. Ahogy beljebb sétált, az egyik padon felismerte Ben széles vállát, és határozott testtartását, ami most megtörten rogyott össze, ahogy a két könyökét a combjára támasztotta, hogy két kezébe temethesse arcát. Ivonne-t rossz érzés kerítette hatalmába, és a kezdeti boldogsága kicsit alább hagyott. Mindez nem tartott sokáig, hiszen a magas férfi észrevette őt, és felszabadult mosollyal indult el felé. ajkaik heves csókban forrtak össze, és egymás karjaiban úgy érezték, mintha összeforrtak volna a szerelmük és szenvedélyük által. Csak nehezen engedték el egymás ajkait, de Ivonne nem akart kiszakadni az ölelésből, ezért Ben tette meg helyette. A padhoz sétált, majd leült, és intett a nőnek, hogy kövesse.
 - Mi történt? Milyenek lettek az eredmények? - kérdezte mosollyal az arcán Ivonne, ahogy leült a padra a férfival szemben. A vonásokat fürkészte, melyet a megpróbáltatások megedzettek. A férfi gondterhelten pillantott rá, majd egy papírt nyújtott át neki.
 - Olvasd el - mondott csak két szót Ben nagyot sóhajtva. Ivonne azt tette, amire kérték, és csak lassan fogta fel a szavak értelmét.
 - Ez lehetetlen... De ez már a.. - adta vissza a papírokat, miközben úgy érezte, hogy minden életkedv kireppent testéből.
 - Ez a negyedik. Ivonne, ezt nem leszek képes végigcsinálni - hajtotta le a fejét a férfi, majd ismét a nőre nézett, mintha tőle várna valami segítséget, vagy megértést.
 - Ne mondd ezt, Ben! Erős vagy! - esett kétségbe Ivonne, és tenyerével a férfi arcát érintette gyengéden.
 - Ne hidd! Ebben is csak te bízol - jelent meg egy keserű mosoly a férfi arcán - De kérlek, ne rontsuk el ezt a csodálatos délutánt - húzta magához a nőt Ben, és egy lágy csókot lehelt annak gondterhelt homlokára. Ivonne már nem érezte olyan szépnek a napot, sőt úgy érezte, hogy csúfot űz vele az időjárás a ragyogó napsütéssel, és a lágy tavaszi szellővel.
 - Csak ígérd meg, hogy nem hagysz el soha! - pillantott fel a férfira olyan fájdalmas tekintettel, amire a másik inkább elfordult.
 - Inkább bontsd ki az ajándékod! - mosolyodott el Ben, s ezt a tulajdonságot Ivonne mindig is irigyelte tőle. Hogy képes volt a legrosszabb helyzetben is mosolyogni. A következő pillanatban viszont már nem gondolt arra, hogy mi lesz kettejükkel, hanem egy kisebb doboz került a kezeibe, melyen egy masni volt csak.
 - De én nem is... - csóválta meg Ivonne a fejét, de Ben ujjainak érintése az ajkain belé fojtották a szót.
 - Csak nyisd ki - a férfi a dobozt nézte, s Ivonne beadta a derekát. Lassan oldotta ki a masnit, majd kibontotta a dobozt, amiben egy sokkal kisebb díszdoboz volt, és Ivonne anélkül, hogy tudta volna, mit rejt, a szája elé kapta remegő kezét.
 - Ben, ezt nem kellett volna... - suttogta elhalón a nő majd kinyitotta a kis dobozt is, melyben egy arany gyűrű volt egy kisebb fehér kővel.
 - A világ legboldogabb emberévé tennél, ha a feleségemnek tudhatnálak - hallotta meg Ben határozott hangját, de ő csak nézte a barna szemeket, melyek képesek voltak még négy év után is fogságba ejteni. Annyira őszinték voltak, tele fájdalommal, és valahol mégis hűvös volt. Rengeteg ellentmondásos érzés kavargott bennük, ő pedig képtelen volt válaszolni.
 - Ivonne... - hallotta a nevét, amit csak Ben tudott oly szenvedéllyel kiejteni ajkain. (...)

 - Ivonne... - rángatta ki a főnöke szilárd hangja az emlékből, mielőtt véget érhetett volna. Zavartan pillantott az őt szólító férfira, aki fejével Gareth felé biccent. Teljesen megfeledkezett a másik férfiról, kinek az illata taszította emlékeinek hullámvasútjára. Ismét felé fordította a fejét, hogy ismét elmerülhessen a barna szemekben, de most azt is észrevette, hogy a férfi a kezét nyújtja felé. Zavartan fogadta el, és határozottan szorította meg a kezét.
 - Ivonne Deveraoux. Örülök, hogy megismerhetem - engedett meg egy félmosolyt magának a nő, majd elengedte a férfi kezét. Mintha ezzel az egy érintéssel valami szokatlant váltott volna ki belőle.
 - Gareth Saintwood - ismételte el a nevét a férfi, majd keresztbe fonta mellkasa előtt a két karját. Próbálta hűvös tekintettel kutatni a nő arcát, de nem tagadhatta, hogy számára a nő gyönyörű volt, egy meghódítható „préda”, mégis olyan más. A kiállása, a megjelenése számára magabiztos volt, és valami különös erő sugárzott belőle. Csak figyelte, ahogy Ivonne az íróasztalhoz lép, Dr. O’Connell pedig hátrébb lép, hogy a doktornő odaférhessen a leletekhez, amit nem tanulmányoz túl sokáig.
 - Mr. Saintwood, azt látom, hogy önnek sürgősen szüksége lenne a műtétre, van már időpontja? - hallatszott a nő hangja határozottan, mintha az előbbi elkalandozása semmivé foszlott volna. Zavartsága elröppent, ahogy a munkára koncentrált. Csak akkor pillantott fel a leletekből, ha beszélt.
 - Nincs időpontom, mint mondtam Dr. O’Connellnek is, van még néhány elintéznivalóm - csendült fel Gareth hangja érdesen. Ivonne egyből felfigyelt az akcentusára, habár először nem tűnt fel neki. Mégis egy-két szónál kiérezhető volt az a különbség, ahogy ő mondta a szavakat, és ahogy a férfi ejtette őket. Egy pillanatra megint elkalandozott a barna íriszekben, majd visszanézett a leletekre.
 - Itt azt látom, hogy önnek minél előbb műtétre lesz szüksége, ha nem akarja, hogy rosszabbodjon a helyzet - billentette jobbra a fejét Ivonne még mindig határozottan, és a füle mögé tűrt tincs kiszabadult onnan.
 - Azzal tisztában vagyok, de majd én tudom, hogy mikor van szükségem arra a műtétre - csattant fel Gareth hangja feszültebben, melyre Ivonne is felkapta a fejét. Dr. O’Connell a háttérben figyelte a két benn lévőt, ő már tudta azt, amit Ivonne nem. Gareth túl makacs volt, hogy belássa, meg kell műteni minél előbb.
 - Akkor bizonyára tisztában van azzal is, hogy napról napra rosszabbodik majd az állapota, és ha tovább húzza egy hónapnál, akkor nem fogom megműteni, sőt senki nem fogja - Ivonne éles hangon válaszolt egy cseppnyi fölény is kiérezhető volt hangjából. Egy pillanatra majdnem elvesztette a fejét, mert ritkán akadt össze ilyen makacs beteggel. Mindemellett szívügyének tartotta, hogy rávegye a férfit a műtétre.
 - Úgy hiszi, hogy csak ez a kórház van a világon? - rázta ki magát a döbbenetből Gareth. Abból a döbbenetből, melyet Ivonne határozott és nyílt szavai okoztak. Senki nem engedett meg vele még ilyen hangnemet, és tekintetében furcsa tűz lobbant.
 - Ne higgye, hogy ezzel megijeszt! Szüksége van a műtétre, ha élni akar! Nem lehet fontosabb a munkája, mint a saját egészsége, Mr. Saintwood! - egy fél oktávval emelkedett meg Ivonne hangneme, ami épp elég volt ahhoz, hogy Gareth-ben ellenállást váltson ki. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy valaki szembeszálljon vele.
 - Vannak esetek, amikor várhat - morogta Gareth, miközben a telefonját vette elő a farzsebéből.
 - Nem nincsenek ilyen esetek! Tudja mit? Csináljon, amit akar, de én előre figyelmeztettem! - Ivonne látszólag feladta, holott közel sincs így. Csak nem értette, hogy egy ilyen férfi, aki látszólag tehetős, miért nem foglalkozott az egészségével. Semmi nem lehetne fontosabb az egészségnél... Ivonne végig a férfit figyelte, akit látszólag jobban érdekelt a telefonja, mint az egészsége. A főnökére pillantott segélykérőn, melyre az idősebb férfi előrébb lépett.
 - Mr. Saintwood... - szólította meg a férfit, és közelebb lépett hozzá. Gareth, mintha perce óta nem figyelt volna, és sötét felhők telepedtek meg az amúgy is gondterhelt homlokon. Először az orvosára nézett, majd Ivonne tekintetét kutatta. A nő látta, hogy valami nincs rendben a férfival, mégsem engedett a határozott pillantásból. A szemkontaktus pár másodpercig maradt fenn a két ember között, s Gareth szakította meg.
 - Nekem most mennem kell... Nincs időm erre! - jelentette ki, és látszott rajta, hogy rossz hírt kapott, mert köszönés nélkül viharzott ki a szobából.
 - Seggfej - morogta az orra alatt Ivonne, miközben még mindig a zárt ajtót fixírozta. Mégis úgy érezte, hogy valami megfogta azokban a szemekben. Pontosan olyanok, mint...
 - Átadhatom másnak is az ügyet, mondjuk Dr. Smith-nek - ráncolta össze a szemöldökét a férfi, miközben visszaült a forgószékébe.
 - Nem szükséges... Mikor megy szabadságra? - fordult a nő az idősebb férfi felé. Megszerette a férfit, legalábbis könnyedén tudott vele dolgozni. Tisztelte és elismerte a munkásságát.
 - Két hét múlva. Talán addigra Mr. Saintwood is hajlandó lesz belátni, hogy szüksége van a műtétre - sóhajtott egyet a férfi, majd a leleteket kezdte el tanulmányozni. - Higgye el, amint a rosszullétei sűrűsödni fognak, ő maga veri majd az asztalt - köszörülte meg a torkát a férfi, és felnézett a nőre.
 - Miért nem szólt, hogy ilyen a betege? - ráncolta össze a szemöldökét Ivonne. Biztos volt benne, hogy a főnöke szándékosan nem mondta el, hogy igazából Gareth Saintwood lesz az egyik legproblémásabb betege.
 - Annál azért nehezebb eset - engedett meg magának egy félmosolyt a férfi, majd az órájára nézett. - Önnek nem a műtőben kellene lennie? - kérdezte, miután visszanézett a nőre.
 - De igen - indult meg végre Ivonne az ajtó felé, és már nyitva volt az ajtó, mikor visszafordult Dr. O’Connell felé. - Nem adom fel! Meg fogom műteni a férfit! - nem várt választ, és csak egy félmosolyt kapott. Ez után elindult a folyosón, miközben még mindig Gareth járt a fejében. Egy egész seregnyi érzelmet látott átsuhanni a férfi arcán, miközben beszélgettek, és az a szöveges üzenet mindent eltüntetett. Segíteni akart rajta, meggyőzni a műtét helyességéről, ehelyett ellenállásba ütközött. Sosem volt még ilyenben része. Elgondolkodva sétált végig a folyosón, és alig pár lépésre tőle a korlátnak támaszkodva Gareth-et vette észre. Eldobta a férfi irányába érzett ellenszenvét, és odasietett hozzá, hogy a hátára tett kezével jelezze, hogy ott van.
 - Mr. Saitwood, jól érzi magát? - kérdezte, de még a vak is látta volna, hogy a férfi nincs a legjobb állapotában.
 - Csak egy kis rosszullét. Biztos az idegesség miatt, nem lényeges - húzta ki magát a férfi, bár nehezére esett.
 - Nincs szüksége valamire? - kérdezte Ivonne. Orvos volt, és természetes, hogy segíteni akart a másikon.
 - Nem... Köszönöm, majd hívom! Viszlát - fordított hátat a nőnek, és sietős léptekkel indult el a lift felé. Ivonne tudta, hogy a férfi nincs jól, de meg van kötve a keze, mert amíg a beteg elutasította a műtétet, addig nem tehetett érte semmit. Így csak nézte a férfi alakját, amint belépett a liftbe, s eltűnt a látóteréből. Még pár percig fixírozta azt a pontot, ahol a férfi állt, majd elindult ő is, nem akart késni. Mégsem tudta kiverni a férfit a fejéből, és valamiféle szomorúság uralta el testét. Mindemellett kellemes meleg érzés áradt szét mellkasában, amikor a férfi a közelében volt, de mégis érzett valami mást is. Valamit, ami nem volt odaillő. Sötétséget, és küzdelmeket. Mintha az egész férfi maga lenne az ördög...

Gareth külvárosi otthonában már felvillantak a fények, s a nappaliból is kellemes fény áradt. Ennek ellenére a hát ura még nem volt otthon. A házvezetőnő alig fél órája ment el, de előtte még beengedett egy lányt. Kétkedve fogadta, mivel még sosem látta, de aztán a másik meggyőzte az igazáról, így most a barna hajú lány a férfi hűtőjét nyitotta ki unalmában, hogy egy pohár borral enyhítse idegességét.
Úgy érezte, beszélnie kell a férfival, és túl kétségbeesett volt ahhoz, hogy megtartsa a büszkeségét, és hónapokig duzzogjon. Nem akart többé visszamenni Kanadába. Félt a következményektől, és a „főnöke” haragjától. Anabell sokkal belátóbb volt, mint a bátyja, és habár akkor megsértette őt, igaza volt. Mint mindig... A bátyja jól értett a szavakhoz, és a titoktartáshoz is. Ana pedig kíváncsi volt, így nem tudott nyugodtan megülni a hátsóján. Visszagondolva ő is felfedezte a bátyja túl sápadt bőrét és a sötétlő karikákat a szemei alatt. Tudni akarta a titkát, tudta, hogy baj van. Egy nő megérzi az ilyet, és Ana olykor majdnem természetfeletti módon képes volt megérezni dolgokat. Ennek ellenére mégsem tudott rájönni, mi baja lehet a bátyjának, így az a bizonyos kíváncsiság nyert. Először a konyhát kutatta át, de ott csak számlákat talált, és egy-két nem túl fontos levelet. A nappalival nehezebb dolga volt, de ott sem járt sikerrel. Aztán felment az emeletre hogy ott folytassa a kutakodást. A bátyja szobáját vette célba, bár elsőre nehezen találta meg, végül ráakadt a sötét falakkal rendelkező helyre. Középen egy hatalmas ágy pihent, balra pedig egy fürdőszoba ajtaja volt félig nyitva. Az ágy mögött pedig az ajtóval szemben egy berendezett iroda volt, mintha a férfi nem tudna szabadulni a munkájától. Már majdnem feladta a keresést, mikor az ágy melletti éjjeli szekrényen akadt meg a tekintete. A fiókja félig nyitva volt, így nem volt nehéz kitalálnia, hogy ott is megnézhetné a dolgokat. Egy-két újság volt ott, csupa felesleges dolog, így az ágy végéhez ment, és feladva a kutakodást ült le rá. Percekig figyelte a szekrénysort, amin a tévé is pihent, majd a fürdőszoba irányába pásztázta végig a szekrényt, ami alig ért a derekáig. Észre sem vette, hogy percekig figyelt egy félbehajtott papírköteget, ami a szekrény szélén volt. Nehezen vette rá magát, hogy felálljon, és érte nyúljon. Végül erőt vett magán, és a kezébe fogta a papírokat. Egy ideig még nézte őket, és félt. Rettegett, hogy valami olyat tud meg, amit sosem akart. Aztán már csak arra eszmélt, hogy olvas, és a sorok elárulták az igazi bajt. Tekintete elhomályosult, és csak azt érzékelte, hogy a könnye hullott a papírra, s remegő kezei alig voltak képesek megtartani a leleteket. Mert azok voltak a lapok, s kegyetlen igazságot rejtettek.
 - Nem létezhet... Még egyszer nem - engedte el a leleteket, és engedte útjára keserű könnyeit. Szerette a bátyját, és rendezni akarta a viszonyukat. Nem veszthette el őt, ahogy elvesztette az apját. Könnyei megállíthatatlanok voltak, ő maga pedig képtelen volt megállni a két lábán. A szerkénybe kapaszkodva ült le mellé, és próbálta összeszedni magát. az érzelmei eluralták minden porcikáját, és képtelen volt gátat szabni a fájdalmának. Nem akart és nem tudott volna ebben az állapotában színlelni, és most nem is kellett. Egyedül volt, és valahogy ráeszmélt, hogy ez az érzés mindig is ott volt vele, hiába vették körül emberek. Egyetlen ember törődése helyett kapott több embertől törődést, de most mit sem ért, hiszen az az egy talán nem sokáig lesz az élők sorában.
Ana olykor hajlamos volt túlaggódni a dolgokat, de ez az az eset, amiben ez a kifejezés értelmét veszti. Ő tudta, hogy mivel jár, mert az apja mellett megtanulta. Sosem akarta viszontlátni ezt a kínt, ami a lelkét uralta, és ölelte át hűvös karjaival. Fázott, szó szerint remegett egész testében, és a könnyei ismét elapadhatatlanul folytak. Nem tudta, meddig hagyta, hogy a kétségbeesés dermessze meg egész lényét, de nem is akarta tudni. Igazából fel sem fogta a külvilág zajait, és csak nagy nehezen jutott el hozzá a hang, ahogy az ajtó odalenn kinyílik, majd bezárul. Megjött a bátyja. Beszélnie kellett vele, és most az ő problémája várhatott, most sokkal fontosabb volt Gareth egészsége. Nehezen tápászkodott fel a földről, és a fürdőbe ment, hogy a tükör is megmutassa, amit ő maga is tudott. Vöröslő, feldagadt tekintetű szomorú lány pillantott rá vissza, akinek elkenődött az a minimális sminkje is, amit délután feltett. Hideg vízzel próbálta lehűteni forró arcát, majd alig két perc múlva kilépett a fürdőből. Felvette a földről a leleteket, majd elindult a földszintre ahol meg is találta a bátyját a nappaliban egy pohár whiskey-vel a kezében. Féloldalt állt neki, így nem vette észre, hogy nem egyedül van.
 - Gareth! Beszélnünk kell, most! - hívta fel magára Ana a figyelmet, miközben felemelte a papírokat. Gareth csak lassan fordult felé, és pár másodperc múlva a két hasonló tekintet találkozott. Érezni lehetett közöttük a feszültséget, de Ana elszánt arca azt sugallta, nem megy el innen, amíg nem tud beszélni a bátyjával... Hacsak nem torkollik az egész egy újabb veszekedésbe, ahol talán megint Ana lesz az, aki a rövidebbet húzza... Látszólag.

----------------------------

Sziasztok!
Ígéretemhez híven meghoztam a következő fejezetet. Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket. Ha igen, kérlek egy pipa, vagy egy komment formájában fejtsétek ki, ahogy eddig tettétek, nagyon hálás vagyok érte! Idén még egy részt fogok nektek hozni, és egy előzetest is reményeim szerint. 
Köszönöm a visszajelzéseket, és így előre is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak :)

Következő rész: 2014. december 28.  

 

2 megjegyzés:

  1. Megint csak ugyan azt mondhatom amit minden alkalommal. Nagyon tetszett! :) Részletes és jól kidolgozott. Teljesen át tudom érezni a karaktereket, főleg Ana karakterét. Ügyes vagy :) Csak gratulálni tudok. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Barbi!

      Örülök neki, hogy megint olyat alkottam, ami a tetszésedet elnyerte :D Remélem a továbbiakban sem okozok neked majd csalódást :D

      Törlés